A Múzeumról

A Japán Múzeum története

Mindig vonzott a keleti kultúra. Japánról először házitanítómtól, Dr. Márky Barnától, Békés megye volt alispánjától hallottam.  Tudósember volt, s az első világháborúban katonatisztként a Távol-Keletre is eljutott.
Magam először 1979-ben kerültem a Felkelő Nap Országába, s egy életre rabul ejtett határtalanul gazdag, sajátságos kultúrája. Utazgattam, filmeztem, fotóztam, és egzotikus tárgyakat gyűjtöttem.

Magyarországon a szocializmus korszakában a Japán iránt érdeklődők csak nagyon kevés ismerethez juthattak. Hazatérésemkor valósággal megrohantak a kérdéseik sokaságával. Elképedésemre a kimonót összetévesztették az indiai női viselettel, a szárival, az evőpálcikáról azt hitték, hogy rugó mozgatja, s a legtöbb japán értéknek pedig még a létezéséről sem hallottak.
Előadásokat tartottam, bemutattam a magammal hozott filmeket, diakockákat és használati tárgyakat. Elképesztett a japán kultúra megismerése iránti igény mértéke. Ekkor merült fel bennem a japán múzeum alapításának gondolata. Egy olyan múzeumé, amelyben az érdeklődők állandó kiállításon bármikor megtekinthetik a távoli országot bemutató gyűjteményeket.
Az alapításhoz Japánból segítségre nem számíthattam, otthonról pedig még kevésbé, hiszen „Japán nem szocialista ország”. Inkább a politikai indíttatású támadásokra kellett felkészülnöm. Pedig egy távoli, egzotikus kultúra bemutatása sohasem önmagáért való. A kultúra antropológusai jól tudják, hogy az idegen kultúrák megismerése közvetve, az összehasonlítás által a saját kultúra ismeretét és a hozzá való kötődést is elmélyíti.

Szülőhelyemen, Füzesgyarmaton 1980-ban kibéreltem egy 101 esztendős, nádtetős parasztházat, és abban helyi hivatalos engedéllyel létrehoztam a Doma-gyűjteményt. Az intézményt Szőke István helyi tanácselnök és Inoue Muhen, Budapesten élő zen szerzetes nyitotta meg.

A Békés Megyei Hírlap segítségével a gyűjteménynek hamar híre kelt, messze földről felkeresték egész csoportok, iskolai osztályok is.

Én ekkor már Japánban éltem. A gyűjteményt a távolból folyamatosan gyarapítottam, s egyre tágasabb kiállítóhelyekre költöztettem. Először a szeghalmi D’orsay kastélyba került, majd a hajdúböszörményi tanács nagytermébe. Végül – az akkor már megközelítőleg háromezer tárgyból álló – gyűjteményt visszavittem Füzesgyarmatra, és ott a helyi önkormányzat impozáns, 12 méter magas, 325 m² alapterületű épületében méltó körülmények között, rendszerezve mutathattam be.
Így született meg az ország egyetlen japán múzeuma, rajta kívül egész Európában csak még egy létezett. Megszállottként dolgoztam, 2000-ben hozzáépítettem egy valódi japánkertet tóval, folyócskával, dobhíddal, kongó bambuszkúttal, zenélő csobogókkal és bambuszligettel. Ezt később tovább bővítettem egy nagyobb tóval, annak közepére hídon elérhető szigetecskét alakítottunk ki. A város címerében levő gólyáról elneveztük Gólyaszigetnek. Idejártak az újdonsült házasok esküvői fényképeket készíteni.
A múzeumban és a kertben évente koncerteket, kulturális bemutatókat és művészeti oktatásokat szerveztem Japánból meghívott előadók és tanárok közreműködésével. A szigetország kortárs művészetét pedig állandóan cserélődő anyagú, időszakos kiállításokon mutattuk be.
Leraktuk egy pagodaszerű tetőzettel megtervezett teaház alapjait is, ám annak megépítésére már nem került sor.
Az intézmény fenntartásának költségeihez egyik országból sem kaptam anyagi segítséget, bevételünk pedig nem volt; az érdeklődők díjmentesen látogathatták a múzeumot és a japánkertet. A költségeket tanári fizetésemből fedeztem, s emiatt nemritkán nélkülöztem.

A két létesítmény a térség fontos idegenforgalmi látványosságává vált. Hatalmas különbuszokon érkeztek a látogatók, nemcsak belföldről, hanem külföldről is, Spanyolországtól Svédországig. Ám ez nem hatotta meg a város vezetőit. A sorozatos gáncsoskodást és az egyik helyi hivatali vezető korrupciós indíttatású elvárásait megelégelve a gyűjteményt elvittem, s ezzel a múzeum – 27 évi fennállása után – megszűnt.
Az önkormányzat a megüresedett épületet bérbe adta egy kínai „turkálónak”, a japánkertet pedig átengedte az enyészetnek. A korhadó-rozsdásodó néhai látványosságokat betakarta a méteres gaz, az egzotikus japán gyümölcsfák „eltűntek”, vagy elpusztultak.

Csaknem három évtizedes fáradozásom és költekezésem mégsem volt értelmetlen. A múzeumban tapasztaltak máig sok ezer volt látogató lelkében elültették a japán kultúra szeretetét. Hiszem, lesznek közöttük, akik folytatják és tökélyre viszik, amit én 1980-ban elkezdtem.

Doma-Mikó István
Alapító
Tokió